Magyar Hírlap online

Nincs gát, rettegnek az áradástól

Ipolytarnóc polgármestere szerint árterületté kellene nyilvánítani a települést, a házakat pedig meg kellene vásárolnia az államnak

A Nógrád megyei Ipolytarnócot ezen a télen már harmadszor sújtja árvíz. Karácsonykor, majd az új év első napjaiban is védekez­niük kellett a lakóknak a medréből kilépő folyó ellen. Megoldást egy gát jelentene, de a megépítése több százmillió forintba kerülne.

Szabó Tibor, Ipolytarnóc polgármestere a monitor előtt ül, és az interneten a szlovák időjárás-jelentést nézegeti. „Nem lesz baj, a hó nagy része már lefutott – mondja, és kicsit kinyújtózkodik. – Még érzem az izomlázat a karjaimban. Az elmúlt napokban, amikor 367 centi volt az Ipoly vízszintje, össze kellett szednünk minden erőnket. Aki csak tudott, jött.” Előkerült a gumicsizma, ásó, kapa, lapát, és érkezett egy munkagép is. Nyolc teherautó agyagot és egy kocsi homokot hozattak. Délig csak homokzsákoltak, meg tömték az átereszeket. „Csak utána nyugodtunk meg, hogy nagy baj most nem lehet. A termőföld egy részét megint elöntötte ugyan a víz, de szerencsére a falu széle, a Rákóczi meg a Dankó Pista utca nincs veszélyben. No, de sétáljunk ki az Ipolyhoz – invitál Szabó Tibor, majd folytatja: – Megnézheti ezt a ravasz folyót. Amilyen gyorsan jön, olyan sebesen távozik.”

Amíg szedelőzködünk, megjelennek előttem a híradókban látott képsorok: Méteres vízben állnak a házak, a vakolat omladozik, elkeseredett emberek panaszkodnak, és mentik, ami még menthető. A valóság szerencsére nem ennyire borzalmas. Igaz, amikor végigmegyünk a Rákóczi utcán, ahol karácsony és újév között végigvonult az ár, a házak falain még látszik az Ipoly nyoma. Maga az utcakép is igen változatos: vannak itt jobb időket látott tornácos parasztházak s mellettük a hatvanas évek kockaházai, de van itt két, a tájba nem nagyon illő építmény is.

„Mindkettő szociális ház – mondja a polgármester. – Néhány éve épültek, s nem ártana előszedni az építőt, hogy nézze már meg, hogy szinte lakhatatlan, amit állami pénzen épített. Az alap igencsak a tengerszint alatt. Esőcsatorna nem készült, az esővíz ott csurog le, ahol tud.” A házban két lépcsőt átlépve már benn is vagyunk. Csak a víz és az áram jelenti a komfortot. A sarokban egy sok telet megélt kályha.

„Fával fűtünk” – mondja köszönés után Kulcsár Ernőné, aki hat gyermekével lakik itt. A szőnyegek vizesek, a fal vizes, a mennyezet is beázott. „Az egyetlen keresetem, ha megyek közhasznúra, de a téli időszakban az sincs. Meg amit kapok a gyerekekre. Ennyiből élünk. Hová költözzek? Miből?”
A szomszédban – ez is szociális ház – két cigány család lakik. Éppen szellőztetnek, hordják ki a vizes szőnyeget. Azt mondják, naponta ezt teszik, s már nagyon kellene egy kis tavaszi fuvallat.

Az alvégen lakik Kecskeméti Mihály. Szép rendben tartott családi házát úgy ötven éve építette. „A feleségem idevalósi, én meg az Alföldre – kezd bele a történetbe. – Ide nősültem, így hát itt építkeztünk. Akkoriban csendes volt a környék, az Ipolyt csak akkor láttuk, ha kimentünk a partjára. A nyolcvanas években az Ipoly túlpartján – akkor még Csehszlovákiának hívták a szomszédot – gátépítést rendeltek el. Mi meg csodálkoztunk, hogy ott emelik a gátat, itt meg szétterítik a földet. Lett is ebből baj. Utána az Ipoly rendszeresen elöntötte az alacsonyabban fekvő szinteket” – emlékszik vissza Kecskeméti Mihály, majd kis szünetet tartva kinéz az ablakon, s azt mondja, ilyen hatalmas víz, és éppen télen, még sohasem volt, mióta itt él. „Jó lenne egy gát, de velünk nem törődik senki. Még sosem fordult elő, hogy valaki idejött volna Budapestről, s azt mondta volna: Emberek, ne féljenek! Ide gátat fogunk építeni!” – kesereg.

Szabó Tibor polgármester szerint árterületté kellene nyilvánítani ezt a helyet, a házakat pedig ki kellene vásárolnia az államnak, gát megépítéséről pedig gyorsan kellene dönteni, mert az Ipoly nem vár. Jön, és elönti a környéket.