Magyar Hírlap online

Nem akarják, hogy a víz legyen az úr

Vidékbarát országvezetéssel, fejlesztésekkel, jobbra fordulhat a falu sorsa

„Ennek a vidéknek két isten kéne: egyik, aki áztatja, másik, aki szárasztja!”– Szabó Pál jellemezte így a magyar alföldet, amelynek népe most, az ár- és belvízveszély idején a „szárasztás” istenéhez fohászkodik. Vezsenyben kiváltképp nagy szükség van az imára, hiszen a Tisza Szolnok alatti kanyarulata patkószerűen zárja körbe a falut.

„Kísértetiesen hasonlít ez a tél a 2000. évihez, amikor a januári magas vízállás után a tavaszi olvadáskor kis híján elúszott a falu – mondja Hatvani Lajos polgármester. – Most hétszázötvenes magassággal tetőzött a Tisza, s alig kezdett visszahúzódni, amikor jött a rendkívüli hideg és a tetemes hó. No most, mivel hirtelen felmelegszik az idő, s minden egyszerre kezd olvadni, nem ússzuk meg a tavaszi nagy ár- és belvizet.”

Régebben nem volt ilyen átok a Tisza, illetve egyetlen folyónk sem, mert létezett az a terük, ahová elvezethették az esetenkénti nagy vizeket is. Így nem halmozódott fel egy időpontra a téli és a tavaszi csapadék. Csakhogy az erdőkultúra csökkentése és a hullámterek beszűkítése miatt gyakrabban fordulnak elő sosem látott magas vizek. A Vásárhelyi-terv megvalósítása biztonságot adna, csakhogy a beruházásra hiába várnak évek, évtizedek óta. A programnak két fontos eleme van: egyik az úgynevezett víztározók kialakítása, ahol a hullámtarajokat le lehet csapolni, a másik pedig a mederszabályozás, a nagy vízi medrek kialakítása.

„Szerencsésebb, fejlettebb kultúrájú országokban már századok óta áldásként élik meg a víz ilyetén közelséget és a hatalmas vízkészletet, hiszen előnyt, tőkét tudtak kovácsolni belőle. Csakhogy ott a saját népük érdekeit tartják szem előtt az ország felelős vezetői! – magyarázta Vezseny polgármestere, majd kifejtette: – A víz, kitörési pontot jelenthetne a vidékfejlesztésben. Halastavakat hoznánk létre, erdőket telepítenénk, az ártereken újra állatok legelnének, a lecsapolt vizeket öntözéses zöldségtermesztésre, biotermelésre használnánk, minden élelmiszert helyben állítanánk elő helyi piacokra, sőt a turizmusra, vendéglátásra is berendezkednénk.” És van egy merész álmuk: a vendégek vízi úton is jöhetnének, ha a Tiszát újra hajózhatóvá tennék.

„Az a gyanúm – mondta –, hogy a külföldiek, hathatós magyar segédlettel, olcsón meg akarják kaparintani az itteni emberektől a leértékelt földterületeket, hogy azután ők élvezhessék a vízi élet hasznát. Akkorra biztosan megoldják majd a vízelvezetést meg a víztartalékolást is.”
Nálunk azonban magukra hagyták a kistelepüléseket, a kisembereket. Ki-ki magányosan vívja elkeseredett harcát a természet erőivel éppúgy, mint a megszorító, elsorvasztó intézkedésekkel. Körjegyzőség, iskola-összevonás, kistérségi társulás – félelmetesen ismerős címszavak, „jelszavak”! Hiszen a hatvanas-hetvenes évek szocialista átszervezése, körzetesítése, a falvak összevonása lerombolta a tanyavilágot, megszüntette a Klebelsberg Kunó-féle iskolákat, felszámolta az önellátó gazdatársadalmat, a hagyományos helyi közösségeket. Földönfutóvá, hontalanná vált a vidék népe, majd a bádogvárosokba kényszerült.

„De hová is menekülhetnének most a nyomor által gúzsba kötött falubeliek? Az önkormányzatnál egymásnak adják a kilincset a segítséget kérő rászorulók – jellemezte a helyzetet Hatvani Lajos polgármester. – Kinek a tüzelője fogyott el, ki részletfizetést intézne a közüzemi számlákra, ki a házát szeretné megmenteni az elárverezéstől.”

A munkanélküliség húszszázalékos a hétszáznegyven lelkes faluban. A csökkenő gyermeklétszám és az iskolatársulásokat támogató normatívák miatt csak alsó tagozat maradt Vezsenyben. A felsősöket iskolabusz szállítja reggelente Tószegre. Ott azonban sok a hátrányos helyzetű, túlkoros, nehéz természetű tanuló, akik nemhogy nem fogadják be, de állandó rettegésben tartják, „levadásszák” a bejárókat. Sokszor bizony a pedagógusok is félnek beavatkozni a bandaháborúkba, ezért az iskolavezetés most intézményesen próbálja megfékezni, megrendszabályozni a durva, féktelen gyerekeket.

Pedig lenne mire büszkének lenniük, lenne miből erőt meríteniük a vezsenyi gyerekeknek, főleg, ha a saját falujukban, helyi pedagógusok nevelhetnék őket múltjuk, hagyományaik, identitástudatuk megőrzésére. Mert sokszor került a település a megsemmisülés határára, de mindig megújult. Kinizsi Pál és Werbőczy István is volt a falu tulajdonosa. 1706-ban itt vívták a Rákóczi-szabadságharc egyik legfontosabb csatáját. A rév pedig fontos átkelőhely volt évszáza-dokon át, ahogyan Fényes Elek írta 1851-ben: „A Tisza s Duna közét Pesttel, Araddal, Debrecennel összeköti.” Itt járt át Arany János is Szalontáról Nagykőrösre…

Ám jelenleg „pihen a komp, kikötötték”. Immár tizedik éve! No nem a természeti, hanem a tulajdonosi viszonyok miatt. A túlparti Tiszaföldváron ugyanis az új tulajdonost zavarta a kompjárat. Hosszú pereskedés után a vezsenyi önkormányzat megválthatja, kisajátíthatja a révátkelő helyét, 4443 négyzetmétert 17,7 millió forintért. De ugyan honnan lenne ennyi pénze? Pedig a rendszeres kompjárattal megszűnne az elzártság, elérhetők lennének a tiszaföldvári, martfűi munkahelyek, rendelők, iskolák.

A polgármester nem adja fel. Addig is, amíg jobbra fordulhat – fejlesztésekkel, vidékbarát országvezetéssel – a falu sorsa, az erkölcsi megújulást, a hitbéli megerősödést tartja a legfontosabbnak. Ő kezdeményezte 2000-ben, hogy épüljön új kápolna a víz miatt életveszélyessé vált régi helyett. Nyertek is tízmillió forintot, a többit közadakozásból és a váci püspöki hivatal támogatásából tették hozzá.

„Négy éve, 2006. augusztus 20-án, Szent István tiszteletére sikerült felszentelni a csónakkápolnánkat, amelynek a csodájára járnak. Az egész épület hajóra hasonlít, a teteje pedig egy felfelé fordított csónakot formáz” – mesélte. A hajó ősi szimbóluma az egyháznak, kifejezve, hogy állja az idők viharát. Ugyanakkor az itt élők vízi életére, a gyakori árvizekre is utal. „Úgy érzem – teszi hozzá Hatvani Lajos –, az összefogás, a hit ereje és a nemzetben való gondolkodás ad reményt.”