Magyar Hírlap online

Az embernek kötődnie kell a szülőföldhöz és a nemzethez

Nem az jelenti a boldogságot, ha az ember tökéletes civilizációban él, közelebb kellene húzódni a természethez, s több lesz az örömünk

A Berettyó jobb partján, az ecsegi puszta magányában emlékoszlop áll. A máramarosi hegyekből hozott kőtömb fölött Győrfi Sándor domborműve hirdeti: itt pihennek Balogh János hamvai. Noha díszsírhely illette volna meg a Nemzeti Pantheonban a világhírű ökológus, akadémikus professzort – akit Kossuth- és Széchenyi-díjjal, Magyar Örökség díjjal és Corvin-lánccal is kitüntettek –, ő már halála előtt nyolc évvel azt mondta barátainak egy ecsegpusztai túrán: „Itt jó lesz, ide temessetek!” Az emlékhelyet – ahol tavasztól őszig vadvirágok díszlenek – most koszorúk borítják…

„A legnagyobb bölcsesség: földközelben maradni!” Ez volt a mottója a VI. nagykunsági–nagy-sárréti tájökológiai konferenciának, amelyet Balogh János születésének évfordulója tiszteletére rendeztek meg a túrkevei városháza dísztermében nemrég.

Kilencvenhét éve, 1913. feb­ruár 19-én született „a nemzet ökológusa”, s hét éve távozott az élők sorából. „Sorsom nagy ajándéka, hogy földije, munkatársa, szellemi örökségének folytatója, erkölcsi végakaratának teljesítője lehettem” – emlékezett szeretett professzorára, barátjára Tóth Albert tájökológus, főiskolai tanár, kandidátus, az Alföldkutatásért Alapítvány elnöke.

Ahogy Ady az Értől az óceánig, úgy Balogh János Túrkevétől Óceániáig jutott el. Harmincnégyszer járta be a trópusi tájakat, s olyan gazdag gyűjteményt hagyott hátra, amelynek feldolgozása még életműveket igényel. „Én a pókokhoz és a trópusi talajlakókhoz ugyan nem értek, de a tőle kapott erkölcsi parancsot magamra nézve kötelezőnek, mások számára pedig követendőnek tartom. Ő mindig tudta, hol a helye, hová tartozik, s a világot értékrendje szerint ítélte meg. Nem földhözragadt módon, hanem földközelből” – emelte ki a professzor.

Balogh János a máramarosi hegyek lábánál, Nagybocskón született. Hétéves korától Túrkevén, a nagyszüleinél nevelkedett. „Ezt a tájat, eszmélésének helyszínét tartotta szülőföldjének, s választotta végső nyughelyéül is. Vagyis az óceántól visszatalált az elindító, felnevelő érhez, példát mutatva, hogy ebben a globalizált világban is meg kell tartanunk a tájhoz, a szülőföldhöz, a nemzethez való kötődésünket” – mondta Tóth Albert. S hogy Balogh János példája követőkre talál, a konferencia is bizonyítja. Mert legyen szó kunhalmokról, árvizekről, a füsti fecskéről vagy a földikutyáról, a szülőföld iránti tisztelet és felelősség hatotta át az előadásokat. Nem régióra, területre vagy megyére koncentráltak, hanem a két, egymással rokon, összeölelkező tájra, a Nagykunságra és a Nagy-Sárrétre. „Ám ez nem provincializmus! – nyomatékosította Tóth Albert, aki büszke arra, hogy a résztvevőknek itt vannak a gyökereik. – Nem kell nekünk máshonnan hozni tudósokat, a lábunk alatt kemény kunsági föld van, amelynek mi magunk vagyunk az értékfeltárói, megőrzői és közvetítői.”

S ha Balogh János végigtekinthetett volna a zsúfolt termen, bizonyára örömmel látja a sok fiatal arcot. Hiszen halála előtt nem sokkal így nyilatkozott: „Szeretném, ha még sok év után is igazak lennének rám Ady Endre szavai: »ifjú szívekben élek«”.

Csakhogy! Gazdasági válság ide vagy oda, egyelőre a fogyasztás őrülete zajlik a világban, főleg a fiatalok körében. „Oktalan az az ember, aki azért dolgozik látástól vakulásig, hogy lomokat vásároljon, mert a fogyasztási javakból lom lesz, nem is túl sokára!” – figyelmeztetett a veszélyekre már évtizedekkel ezelőtt a tudós professzor, aki aggódott megsebzett bolygónkért, a haldokló őserdőkért. De leginkább a magyar jövőért. Meggyőződése volt, hogy csak a nemzeti érdekek figyelembevétele, megerősítése óvhatja meg földünket az önző, gátlástalan kifosztástól, a pusztulástól. Ezért bátran fölemelte szavát a globalizmus és a multinacionális tőke érdekei ellen. Elkeseredésében egyszer így fogalmazott: „Ha egy értelmes lény figyelné, mi folyik nálunk, a Földön, azt gondolná, ezen a bolygón őrültek laknak, akik ledarálják a bioszférát, s a helyére szemétdombot építenek.”

„Az ember valóban sokszor őrültként viselkedik a pénz, a jólét, a hatalom utáni ördögi hajszában, pedig a magyar embert mindig is a józan paraszti bölcsesség, hit, előrelátás és felelősségtudat jellemezte. Ma már sajnos ez kiveszőben van. Ezért a magunk szerény eszközeivel is próbáljuk helyreállítani a világ megbomlott rendjét és a hagyományos népi, nemzeti értékrendet. És a Balogh János-i szellemiség egyfajta világító­torony számunkra – mondta Tóth Albert. – A nemzet ökológusának világtapasztalása szerint azok a kultúrák maradtak fenn, és azok igazán boldogok, amelyek megtalálták a természettel a harmonikus viszonyt. Mi valahogy mindig sietünk, kapkodunk, ilyen-olyan külső kényszereknek engedelmeskedünk. Közben elfelejtjük eleink bölcs tapasztalatait, s így gyakran melléfogunk. Ennek a vidéknek az embere mindig megvívta a maga csatáját a pusztító árvizekkel és a tikkasztó aszályokkal, s mindig talált megoldást, mert belenőtt a tájba. Ma próbálunk ellenállni, íróasztal mellett újabb és újabb projekteket kitalálni, a pénzek jönnek-mennek, s még sincs előrelépés. Mert a táj nem felel a tájidegen megoldásokra. Közben szidjuk, átkozzuk a belvizet. Pedig nem a belvíz van rossz helyen, hanem a búzatábla. A természet csak visszavette a maga jussát, ami a táj adottságaiból törvénysze­rűen következik.”

Amit leginkább megszívlelendőnek tart Balogh Jánostól a tájökológus: „Nem az jelenti a boldogságot, ha az ember tökéletes civilizációban él. Kicsit közelebb kellene húzódnunk a természethez, s akkor több örömünk lesz az életben. Szívvel és ésszel kell cselekedni, nem pedig pénzzel és ésszel. És főleg nem pénzzel és esztelenül, ahogyan most történik.”