Magyar Hírlap online

A forradalom ma már közpréda

(Megjelenik a Magyar Élet 2008. október 16-i számában)

> Akár forradalomban, akár háborúban két ellentétes érdeku fél jelenléte
> szükséges. 1956-ban is élesen jelen volt két olyan tábor, amelyek egyike
> érdekelt volt a fennálló rend fenntartásában, vele szemben a másik a fennálló
> rend gyökeres megváltozásában illetve megszunésében volt érdekelt. Minden, ami
> ebben a sorsdöntő évben megtörtént, ennek a szembenállásnak a függvényében
> jött létre.
> A második világháború a világnézetek küzdelme volt. Pontosabban a
> nagyhatalmi érdekek világnézeti megfogalmazásban jelentek meg a közvélemény
> számára, mert ezáltal lehet az embereket legeredményesebben egymás ellen
> uszítani. Egyik oldalon a kapitalizmus, másik oldalon a kommunizmus eszméje
> szedte a híveket (később az áldozatokat). Intermezzóként, hogy árnyaltabb
> legyen a kép, a huszas-harmincas években egy harmadik eszme áramlott a kettő
> ellenében, a nemzeti szuverenitás védekező mechanizmusaként. Ennek ellenében
> fogalmazták meg a két klasszikus muvi antagónizmus (a kommunizmus és a
> kapitalizmus) megdöbbentő együttmuködését, mint "a demokrácia erőinek
> szövetsége, a világ megmentésére".
> A közös ellenséggel szemben, példás szövetségben, a világot lángbaborítóan
> végrehajtott leszámolás után hamarosan helyreállt a korábbi állapot: a
> nyugat–keleti (amerikai–orosz, ha úgy tetszik: kapitalista–kommunista)
> szembenállás, olyan társadalmi, ideológiai, katonai-hatalmi,
> gazdaságfilozófiai ellentétpár-játék, amivel évtizedeken át lehetett
> szórakoztatni a világot.
> Ennek a grandiózus színjátéknak szenvedésre és pusztulásra kárhoztatott
> áldozata és drukkolója volt a századközép európai népe, amely már a szovjet
> jármot is elfogani készült, csak béke legyen végre. Ebben a nagyhatalmi
> játszadozásban kísérelte meg a szabadulás elszánt vállalkozását egy
> szabadságra vágyó nemzet, amikor rászedett balekként szószerint értelmezte a
> rabtartója ellenségének álcázott, magát felszabadítóként reklámozó távoli
> nagyhatalom, félre nem érthető biztatásait.
> Az Egyesült Államok politikai megnyilatkozásaiban szerepelt a
> kelet-európai népek felszabadulásának támogatása, ami az akkori amerikai
> közvélemény kifejezett követelése volt. Azokban az években ilyen politikát
> vártak el a nyugati világ népei kormányaiktól, elsősorban az Egyesült
> Államoktól, mert akkorra megmutatkozott a háborús propagandával hófehérre
> meszelt Szovjetunió valódi lénye a szovjet uralom alá adott fél Európa
> népeinek brutális elnyomásában. Hamarosan érzékelhetővé vált, hogy ezzel a
> színleléssel szemben létezik egy másik amerikai politika.
> Azóta, két emberöltőnyi idő elteltével a történészek többet is tudnak
> erről a másik amerikai politikáról. Richard Nixon, az Egyesült Államok
> alelnöke egy szigorúan titkos nemzetpolitikai megbeszélésen (figyeljük a
> dátumot) 1956. július 12-én, többek között ezt mondta:
> "…az Egyesült Államok érdekeinek szempontjából nem volna maga a
> megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb
> valamelyik országában, noha mindent összevéve kívánatosabb lenne, ha a
> Szovjetunióval és csatlós államaival való karcsolatainkban folytatódna a
> jelenlegi enyhülési folyamat." (Charles Gati, Vesztett illúziók.)
> A magyar nép abban hitt, amit hinni akart: – nem nézheti a muvelt Nyugat,
> amit a Szovjetunió muvel. Valóban érthetetlen volt. A Szovjetunió viszont azt
> tette, ami lényege. Az amerikai hírszerzésnek megvolt minden eszköze arra,
> hogy a világ vezető nagyhatalma mindent pontosan tudjon, ami a vasfüggöny
> mögött történik. Minden hivatalos megnyilatkozása tükrözte, hogy ezen a téren
> kellő ismeretekkel bír. A kommunizmus ellenében hirdetett nagy keresztes
> hadjárat főként hazai fogyasztásra szánt reklámszöveg volt, hiszen a botrányos
> szovjetbarátság politikáját abban az időben már kongresszusi
> vizsgálóbizottsági leleplezés fenyegette. Tudjuk, a reklám győzött,
> állandósult a népámító szovjetellenes propaganda és a szovjettel szembeni
> tétlenség gyakorlatában érlelődött a kétpólusú világkormányzás.
> A szovjet megszállást kiszolgáló terrorista "magyar" pártkormányzat is
> őszintén hitt a nyugati kormányok szovjetellenességében. Ennek tudatában
> indítottak gyilkos pereket minden valóságos és igaztalanul vádolt
> Amerika-szimpátia ellen. A terror fokozatos szigorítása és szélesköru
> alkalmazása alapozta meg a hatalom fenntarthatóságát 1945-től kezdődően, olyan
> szuk mederben, amiben politikai téren csak a Párt mindenkori hivatalos
> politikája nyilvánulhatott meg.
> Ennek a folyamatnak a kiépítése során a hatalom szolgálatára szegődött sok
> tízezer lumpenproletár elkötelezett védelmezője lett a rendszernek, őket
> nemcsak – sokuk esetében egyáltalán nem – ideológiai meggyőződés tartotta meg
> a piszkos munkában, hanem a tisztes munkával szemben jól megfizetett,
> legalizált garázdálkodás bandaszelleme. Ez a társadalom alacsony rétegeiből
> hajcsárszolgálatra kiemelten "valakivé" tett rendszervédő szolgasereg adja az
> ÁVH-legénységet, ezekkel töltik fel a hadsereg hivatásos állományát tiszti,
> altiszti rangra emelten, nevelik belőlük a tanácsi tisztviselőket, és minden
> olyan szolgálat személyzetét, ahol a hatalomnak megbízható káderekre volt
> szüksége. A Párt és a pártállam minden hatalmi szerve ennek a rendszervédő
> szolgaseregnek, mint piramisnak a tetején, biztonságban érezte magát.
> Minden elszigetelés ellenére a nagyhatalmi politikában jelentkező
> változások hatással voltak a magyarországi pártpolitikai aréna középrétegére,
> amelyben már érlelődött a hatalom gyakorlatában szükséges változások igénye.
> Ez lendítette a miniszterelnöki székbe Nagy Imrét 1953-ban. Nagyon is
> odafigyeltek az 1955-ös genfi csúcstalálkozóra, amikor – a háború óta első
> ízben – a két nagyhatalom a legmagasabb szinten találkozott és tárgyalt a
> világbékéről. Ezt érezte Budapest politikai világa, amelynek józanabb része a
> szigor enyhítésében látta a hatalom megtartása garanciáját. Ez az aggodalom
> politikai mozgalommá érett az írótársadalomban.
> Eddig felvázoltunk két réteget, két akaratot, amelyek szerepet kapnak
> rövidesen 1956 októberében.
> A harmadik szereplő a legnépesebb, a legszervezetlenebb, a legkevésbé
> tájékozott, aki október 23-án délelőtt még nem tudta, hogy mielőtt leszáll a
> nap, világra szóló történelmi epizódot indít el – a magyar nép.
> Három akarat muködött tehát: 1. a terrorhatalom megtartása, 2. elviselhető
> szocialista pártállam kialakítása a meglévőből, 3. a pártállam lebontása.
> Az 1. számú akarat a Szovjetunió fegyveres jelenlétében érvényesült. A 2.
> számú akarat a nagyhatalmi politikai liberalizáló irányzatára ébredezik. A 3.
> számú akarat egy mámoros pillanatban lángra lobban.
> *
> Meg kell vizsgálnunk egy fontos kérdést: volt-e reális esélye a háborúból
> győztesen kiemelkedő két nagyhatalom fegyveres összeütközésének 11 évvel a
> győzelem után? Az amerikai–szovjet szövetség államközi diplomáciai szintre
> emelkedése 1933-ban jött létre, majd a háborús készülődés erősítette, a
> háborús évek fegyverbajtársi, szövetségesi együttmuködése millió szállal
> kötötte egybe a két hatalmat. Elképzelhetetlen, hogy a létrejött kétpólusú
> világrend nélkülözött volna alapvető együttmuködést. Az Egyesült Államok
> vezetőit, üzleti érdekeltségeit, nem a Szovjetunió léte vagy szerepe
> nyugtalanította, hanem a sztalini gyakorlat, ami Sztalin halálával (1953) sem
> akart megváltozni. A Szovjetunióban is érlelődött a változtatás szelleme, de
> ott második vonal hiányában vontatottan , akadozva bontakozott ki a
> liberalizációnak nevezett, Nyugat által szorgalmazott irányzat. Végülis a
> híres Hruscsov-beszéd 1956 elején (amikor nyilvánosan elítélte a
> sztalinizmust) a változás lehetőségének reményét keltette világszerte.
> Magyarországon az Írószövetség rendezvényein, majd az egyetemeken,
> értelmiségi körökben érlelődött a változás igénye. Erre nyugaton is
> felfigyeltek, erkölcsileg támogatták, már csak azért is, mert a
> liberalizálásban lassabban haladó moszkvaiakat is sarkallni akarták a
> példamutatással. Ez volt a fentebb említett 2. számú akarat. A kommunista
> rendszer második vonala latolgatta a lehetőséget, amitől leendő hatalmát
> remélte, aminek útjában állt a párthatalom sztalinista garnitúrája. Az
> esztendő tavaszán és nyarán érlelődött a változás közhangulata, valóban
> mindenki kiegyezett volna egy cserével a felső vezetésben, amelytől
> civilizáltabb kormányzást kap.
> Nagyszeru alkalomnak ígérkezett egy monstre diákfelvonulás Budapesten,
> ahol ország-világ előtt követelik a sztalinista módszerek eltakarítását, és
> hitet tesznek a szocialista rendszer mellett. Nyugat odaküldte minden épkézláb
> fotósát és riporterét.
> Nagy hibát követtek el (a maguk szemszögéből) a liberalizálás szervezői,
> amikor az egyetemi ifjúságnak szerepet szántak. Tervük biztosítékát abban
> látták, hogy ez a réteg hálás elkötelezettje a rendszernek, a likvidált felső
> és középosztály fiait, lányait csak elvétve engedték részesülni felső
> oktatásban, zömmel a korábban legalacsonyabb társadalmi réteg ifjúsága képezte
> az akkori egyetemi társadalmat. Csak a felvonulások szervezése, a követelések
> megfogalmazása során szembesültek a szervezők nemkívánatos változások
> szenvedélyes követelésével. Ebből fakadt a huza-vona az engedélyező, letiltó
> rendelkezések során. Bizonyára nem volt reális veszélyérzete a 2. számú
> akaratnak, amikor ilyen jelek ellenére is követelték a Párt beleegyezését. Ki
> tudja, ha marad a letiltás, milyen fordulatot vesznek az események, hiszen
> nagy élmény volt, hogy a hatalom megingott, és hogy fél egy diákfelvonulástól.
> Volt egy jobb felmérés is – ma már tudjuk. Andropov, a Szovjetunió
> magyarországi nagykövete 1956. június 26-án a következőket jelentette
> Moszkvának: "Barátaink, akiket lefoglal néhány túlságosan elhúzódó, párton
> belüli kérdés megoldása, nem biztosítják az említett gyulések és viták kellő
> irányítását, aminek következtében számos esetben előfordul, hogy a nyíltan
> pártellenes és ellenséges megnyilvánulások nem részesülnek kellő
> visszautasításban."
> Ezt követően (tehát négy hónappal a forradalom előtt) Andropov
> meglátogatta a Székesfehérvárott állomásozó különleges hadtest törzsfőnökét,
> Malasenkot, tájékoztatta őt az országban tapasztalt ellenséges hangulatról, és
> közölte vele, hogy legyen készen arra az esetre, ha a magyar vezetők
> segítségért fordulnak hozzá. Malasenko felkereste a fővárosban Tyihonov
> altábornagyot, a magyar honvédelmi miniszter főtanácsadóját, tájékozódás
> céljából. Erről írja visszaemlékezésében: "Felkerestem Tyihonov tábornokot,
> aki a páncélszekrényből elővett három vastag dokumentumot, és azt mondta: –
> Ezekben a kötetekben a magyar vezérkar azzal kapcsolatos tervei állnak, hogy a
> magyar hadsereg az államvédelmi hatósággal és a rendőrséggel közösen milyen
> formában vesz részt Magyarországon az állami rend védelmében."
> A magyar kémelhárítás egyik vezetője 1956. december 28-án így fakadt ki a
> rendőrfőkapitánysági értekezleten: "Az októberi eseményeket megelőző
> időszakban voltak jelzéseink arra, hogy mi van készülőben. Erre korábban
> felhívtuk az illetékes elvtársak figyelmét, akik erre nem reagáltak."
> A párton belül is játszottak a tuzzel. Nagyon sokan gondolták úgy, hogy
> valamit tenni kell, mert ha így megy tovább, abból nagy baj lesz. A
> sztalinisták önmaguktól nem távoznak, egy kis társadalmi nyomás farvizén
> reméltek a második vonalban a hatalom csúcsán változást előidézni. Nem
> számoltak azzal, ami olyan váratlanul, szervezetlenül, elsöprő erővel
> bekövetkezett.
> Mire a Muegyetemről a menet a Bem szoborhoz ért, a diákfelvonulásból
> népáradat lett, és megtoldotta a diákok követeléseit. Színrelépett a 3. számú
> akarat, és a történet ettől kezdve forgatókönyv nélkül, terv nélkül, az
> események és érzelmek szabta pályán lendült egy igazi népakarat eladdig
> ismeretlen erkölcsiségu, tiszta forradalmába.
> A 2. számú akarat népes táborának minden terve szétesett ebben a
> történelmi gyalogmenetben. Akár a helyszínen, vagy híre vételével egyénileg
> is, döntés elé kerültek: Megmenteni a kommunizmust, vállalni a forradalmat,
> vagy elfarolni. Döntő többségében ez a tábor félreállt, kivárt.
> Az 1. számú akaratnak csak egy lehetősége volt: védeni a hatalmukat,
> minden erővel, beleértve az állomásozó szovjet alakulatokat. Még nem hangzott
> el lövés, 23-án délután Gerő Ernő, akit Hruscsov telefonon invitált résztvenni
> október 24-én a lengyelországi eseményekkel kapcsolatos ülésre, azt
> válaszolta, hogy Budapesten súlyos a helyzet, s ezért inkább nem menne
> Moszkvába. A telefonbeszélgetést követően Zsukov Hruscsovnak a következőket
> jelentette: "Gerő felkérte a budapesti szovjet nagykövetség katonai attaséját,
> hogy a szovjet csapatok avatkozzanak be az egyre nagyobb, eddig soha nem
> tapasztalt méreteket öltő tüntetés felszámolására." (Az idézett részek
> forrása: Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor, "Mától kezdve lövünk" – Tíz év után
> a sortüzekről címu könyv, Kairosz Kiadó).
> Tudjuk, hogy a sztalinisták, látva az Országház ablakából a Margit hídra
> felvonuló áradatot (amire Hegedus miniszterelnök felkiáltott: – Végünk van! ),
> sietve felhozták Nagy Imrét vidékről, népszeruségét vádőpajzsként
> alkalmazandó. Nagy Imre nem tartozott akkor a három akarat egyikébe sem, de a
> kommunizmus védelmében vállalta az 1. számú akarat szolgálatát. Már a
> parlamenti erkélyről elvétette a szót: – Elvtársak! Ilyen megszólításra
> felmorajlott a tömeg, ezzel vége lett a varázsnak.
> A Párt Nagy Imrére osztotta a kormányelnöki posztot, de a kormány
> mindvégig csak sodródott a forradalom áramlásában. Csak követte – mindig
> elkésve – az utca akaratát, szinte naponta változott a kormány összetétele.
> Október 28-ig Nagy Imre a forradalom ellensége volt, a statáriális
> gyilkosságok az ő nevében történtek. Majd amikor a forradalom lett a helyzet
> ura, a közakarat csak Nagy Imre személye révén fogadta el a kormány
> fennmaradását, pedig ez nem egyezik a forradalom logikájával. Ettől
> függetlenül nagy valószínuséggel moszkvai parancsra maradt, annak a feladatnak
> a terhével, hogy a forradalom élére állva térítse el annak irányát. Ezt nem
> tudta teljesíteni, itt már a forradalom logikája muködött és sodorta őt, és
> tette az egypártrendszer fölszámolójává, a szovjet uralommal szemben az ország
> függetlenségének kinyilvánítójává. Ki tudja, miért nem lépett le, ilyen
> lehetetlen lépések vállalása helyett? Az adott külhatalmi viszonyok között
> kormányfői pozícióból ilyen felelőtlen lépéseknek csak véres következményei
> lehetnek, amik hamarosan be is következtek.
> Az Egyesült Államokat ugyancsak meglepte a magyar fejlemények drámai
> fordulata. Ezt az új helyzetet ugyan miként kezelhette volna? Ami történt, nem
> illett bele a politikájába, ellenkezőleg, megzavarta volna a genfi
> megállapodás menetét. Ezt jelzi a teljes tétlenség, amikor a világsajtó tele
> van a magyar eseményekkel, a hivatalos Amerika hallgat. Amerika népe, amely a
> felszabadítás és visszaszorítás hangoztatását éveken át hallotta, várt
> valamilyen határozott kiállást, nyilatkozatot, tettet. Nem tudhatott a jóval
> később nyilvánosságra került táviratról sem, amit Eisenhower küldött Titonak –
> "az USA kormánya nem nézné szívesen egy szovjetellenes népfelkelés győzelmét a
> Szovjetunió közvetlen szomszédságában." A november 4-i brutális tanktámadás
> nem idézett elő semmiféle diplomáciai lépést, politikai következményt Nyugat
> részéről.
> *
> A kádári megtorlás két réteget célzott meg kiemelten: a "megtévedt"
> elvtársakat, tehát a reformkommunistákat (innen van most a sok kommunista
> "szabadságharcos"), és a fegyfert fogott munkásságot. A 2. számú akaratot
> példásan megbüntette, majd megkegyelmezett nekik, és beépítette őket a hatalom
> intézményeibe. A muvelet sikeres volt, amire elkövetkezett – 35 év múltán – az
> egypártrendszer felszámolása, készen állt egy elitréteg, amelynek elmúlt az
> ideológia-korszaka, fiataljai nyugati, főleg amerikai egyetemeken
> csiszolódtak, világpolgári döjffel emelkedtek ki a magyar provincializmusból,
> baloldaliként könnyen lettek internacionalisták a rendszerváltoztatás utáni
> kapitalista kurzusban. Ôk most a szabadságharcot – merthogy már nem
> ellenforradalom, immár előny – mai elnevezéssel reformkommunista forradalomnak
> hirdetik. Mint egykori kádári börtönök rabjai, ők írják meg a forradalom
> történetét, adnak ki könyveket, létesítenek forradalmat kutató intézeteket,
> hoznak létre szabadságharcos meg nemzetőr szövetségeket, és ünneplik,
> ünnepeltetik magukat, mint a történelmi esemény résztvevőit, élő tanúit,
> szakértőit.
> Tavaly, az októberi megemlékezések bevezetőjeként, október 20-án, a
> Táncsics Alapítvány és a Friedrich Ebert Stiftung közös konferencia-sorozat
> harmadik része Ötvenhat, mint a baloldal öröksége címet viselte. Gyurcsány
> megnyitó beszédében azt mondta, 1956 nem forradalomként, hanem
> reformmozgalomként indult, és a kezdeti napokban nem az antikommunista, hanem
> a reformkommunista vagy reformszocialista jelleg volt a meghatározó.
> Hozzátette – ez a fokozatosság mutatkozik meg a mártír miniszterelnök, Nagy
> Imre életútjában is, aki hithu kommunistából lett a nemzeti progresszió
> képviselője. Addig lesz látásmódbeli különbség a forradalom megítélésében,
> amíg az 1956-ot megélők generációja él – mondta Gyurcsány, majd így folytatta:
> "Nyitottan kell fogalmazni, de nem relativizálva". ’56 beleillik a magyar
> demokratikus szabadságküzdelmek sorába. " 56 deszovjetizáló, demokratizáló,
> reformkommunista. A nemzeti progresszió és a nemzet ügye nem szolgálható
> diktatúrában, erre jött rá Nagy Imre is". Így mondta az egykori KISZ-titkárból
> lett reformkommunista-kapitalista miniszterelnök.
> A gyurcsányi szómágia: egy kis igazságra ráépíteni a nagy hazugságot. Aki
> azzal a valósággal, hogy a Muegyetem és a Bem szobor között a reformkommunista
> elem kiesett a történelemből, azt meri állítani, hogy Ötvenhat
> reformkommunista forradalom volt, az történelemhamisító.
> A veszély az, hogy ez a hamisítás terjed el a külföldi irodalomban is. Csak
> egy példa a sok közül:
> "Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján tartott budapesti
> megemlékezések a magyar felkelés legszembetunőbb egyediségéről feledkeztek
> meg: a kommunista párt Magyarországon pillanatok alatt szétesett, és a magyar
> reformkommunisták – akik nélkül a forradalom nem jöhetett volna létre –,
> átálltak a felkelők oldalára" – írja Alexandre Adler külpolitikai elemző a Le
> Figaro címu francia napilap 2006. november 11-i számában közölt elemzésében.
> Hát immár ilyen a kapitalista kommunizmus, nyugaton–keleten egyaránt.
> Megmaradunk ellenforradalmárnak?